(„Brexit – The Uncivil War”)

Magyarul ugyan furcsa alcímet kapott, de már itthon is elérhető az HBO kínálatában az eredetileg „civilizálatlan háború”-nak (utalva a polgárháború – „civil war” kifejezésre) aposztrofált, Channel 4 saját készítésű, január 7-én bemutatott filmje, mely a britek kilépési folyamatáról szól, pontosabban pedig a kilépési kampány zseniális főstratégájának, Dominic Cummingsnak a tevékenységét mutatja be.

Benedict Cumberbatch a kampánystratéga Dominic Cummings bőrébe bújt. (HBO GO)

A film már az elején leszögezi, hogy ugyan valós eseményeket vesz alapul, a dráma kedvéért sokat hozzátettek a készítők az interjúkból és beszámolókból álló ’valóságos’ alapanyaghoz. A film pedig valóban bőséggel költ hozzá a 2015-2016-os eseményekhez: Nigel Farage UKIP-es vezér együtt elmélkedik Arron Banks-el, a szupergazdag brit milliárdossal a kilépési kampány jövőjéről és önfeledten nevetgélnek vodkát vedelve egy motorháztetőn, Cummings pedig egymaga teszi helyre az egész kampánybizottságot.

A fantáziadús jelenetek viszont elengedhetetlenek voltak ahhoz, hogy Toby Haynes és James Graham rendező-író páros a laikus nézők számára is értehetővé és ismerhetővé tegyék a népszavazási kampány két fő táborának kulcsfiguráit. Megismerkedünk Cummings-al, a kilépési szekértábor fő politikusaival, Johnsonnal és Gove-al, valamint a maradás párt olyan főszereplőivel, mint David Cameron egykori kommunikációs tanácsadóját és a kampányt vezető Oliver Craig-el.

A film meglehetősen sokat merít az olyan politikai drámákból, mint „A nagy dobás” (Big Short) vagy a „Spotlight”, ahol a gyors vágások és rejtélyes zene övezi a kissé túlkarikírozott, de valóságos szereplők körül játszódik a cselekmény. A filmben ugyan kronologikus rendben következnek az események, a középpontba állított Cummings karaktere az egyetlen szereplő, aki hol a negyedik falat lebontva narrál, hol a meghallgatásán beszél epizodikusan vagy keretekben. A brit filmcsillag, Benedict Cumberbatch alakítása Cummings szerepében bármennyire is drámaira sikerült, manírjaiban és hasonlóságában ő játéka üt el a leginkább az eredeti stratéga személyiségétől. Cummings karaktere talán túlságosan is sokszínűre és elllentmondásosra sikeredett. Egyszerre lett kíméletlen kampányvezér és introvertált statisztikai zseni a filmben. A rendező így még inkább mellékszereplőkké degradálja a politikai elitet, túl sok jelentőséget tulajdonítva Cummings személyének. Érdekes motívum viszont, hogy a statisztikus guru az egész kampány alatt a nyomás és izgalom pszichotikus stresszét hallja, ami egyfajta metafora is a politikai elit elleni ’össznépi’ elégedetlenségre, másrészt a kampányvezér is még inkább különccé válik tőle.

A film azonban ha valamit nagyon eltalált az a két szemben álló tábor stratégiájának ábrázolása és az egyre fokozódó ellenséges, már-már polgárháborús hangulat. A film remekül mutatja be a két kampány központi ötleteit, és hogy hogyan épül fel bármilyen grandiózus politikai kampány. A brit rendezőktől nem ismeretlen a titokzatos és ijesztő, Black Mirror epizódba is beleillő tech-paranoiától fűtött narratíva ami bemutatja az AggrateIQ szerepét a választói adatokkal való visszaélések kapcsán, valamint azt hogy a kilépési kampánycsapat hogyan szerzett előnyt, magyarul hogyan csalt az utolsó hónapokban.

Épp ezért erős visszatetszést kelthet a kilépés-párti nézőkben a film, hiszen nem csak az általuk idealizált politikusokat karikírozzák a szereplők, hanem rámutatnak a korrupció és csalás tényeire is, melyek nem illenek bele világnézetükbe. Az egyik leginkább kisarkított jelenetben egy mélyszegénységben élő, elkeseredett interjúalany bukik ki Oliver Craig és az EU-párti kampánycsapat kutatásában a politika és a saját életkörülményei miatt. Több brexittel foglalkozó könyv is megemlíti a fókuszcsoportos interjúk fontosságát, melyek nyilván kevésbé drámai helyzetben zajlottak le a valóságban. Ám a film kíméletlen tükröt tart a bizonytalan, politikailag és társadalmilag elhanyagolt, deprivált rétegek felé, akikre a kampányt Cummings építette, elhitetve velük, hogy végre a kezükbe vehetik az irányítást. Számos amerikai, brit és magyar politológus (pl.: Matthew Goodwin, Török Gábor, Krekó Péter) szerint ez a számottevő és dühös tömeg, amely végül a status quo-passzivitásból kimozdulva eldöntötte az amerikai, a magyar és még számos egyéb választás sorsát az elmúlt években.

A szavazás időpontjához közeledve Cummings kezdi belátni az ellentábor érvei mögött rejlő valódi fenyegetést: kinyitotta a populizmus Pandóra szelencéjét, ahonnan már nincs visszaút, senki sem tudja uralni a népharagot. Ám a stratéga mégsem rettent meg, inkább csalódott volt, hogy senki nem képes az igazi változás véghezvitelére. Nem állt ugyanis egy vezető a nép élére, mint ahogy ő azt vizionálta, miközben a hadvezéreket és reálpolitikusokat, diktátorok életét tanulmányozta. Ezzel egyidőben Jo Cox munkáspárti képviselő meggyilkolásával valóban elszabadulnak az indulatok, a csoportos interjúkban is kiabálnak a résztvevők egymással, a polgárháborús hangulat kettészakította a társadalmat, majd bekövetkezik a politikai status quo összeomlása, valamint a kilépési szavazás egyszerre kataklizmikus és euforikus eseménye. A történetet innentől kezdve közismert: az euroszkeptikusok nyerték a referendumot.

A filmet – legyen euroszkeptikus vagy sem – nyugodt szívvel ajánlom bárkinek, akit érdekelnek a politikai drámák vagy kicsit is hallott már a brexitről. A kilépési kampány politikai aspektusára viszont több hangsúlyt is fektethettek volna a készítők. Kiváló történetet alkottak viszont az elszegényedett, semmibe vett választók tömegeinek felderítésére, olyan tanulsággal, amit az Egyesült Államoktól Magyarországig mindenkinek érdemes figyelembe vennie.