Az Egyesült Királyság 2016. június 23-án népszavazással döntött az Európai Unióból való kilépésről. A szavazást és az azt követő nemzetközi jogi és társadalmi folyamatot nevezzük Brexitnek. A 2016 februárjától júniusig tartó kampányban a maradók (“Remain”) és távozók (“Brexiters/Leavers”) a legkülönbözőbb ígéretekkel érveltek igazukért. A Remain a gazdasági katasztrófa rémképét festette a szavazók elé, amíg a Leaverek a szuverenitással és a bevándorlás korlátozásával, valamint a kilépéssel járó gazdasági előnyökről beszéltek a szavazótáboruknak. Végül a modern brit közélet egyik legmegosztóbb kampányában a kilépőknek sikerült kivívnia a kétes értékű győzelmet.

Az ország a szavazást követően politikailag végképp kettészakadt: a kilépők 52%-kal nyertek a vesztes „maradók” táborának 48%-ával szemben. Ezt az eredményt a mai napig elvitatják a szavazás vesztesei. A legfőbb érv általában, hogy a rengeteg kilépésre voksoló szavazat a brit politikai elit ellen szólt, mivel Nagy-Britanniában évek óta egymást érik a válságok, amelyek hevét a különböző lejáratókampányok fűtik a bal- és jobboldali médiumok hasábjain. Ezt alátámasztja, hogy a népszerűségi indexet a kampány során a szavazók körében a 4 pont feletti politikusok vezették (Boris Johnson 4,5, Jeremy Corbyn 4,2, David Cameron 3,5). Amíg a „Remainerek” egy új szavazás megszervezésében reménykednek és küzdenek, addig a kilépők semmi mást nem szeretnének, csak érvényt szerezni döntésüknek. A kilépők között megkülönböztetjük a „puha” kilépésért kiállókat, akik elérkezettnek látják az időt a kilépésre, amit az EU és a szigetország közti tárgyalások útján szükséges elérni. Rajtuk kívül pedig a szélsőségesebb „kemény” brexitereket, akik a szigetország következményekre való tekintet nélküli, azonnali kilépését követelik.

A két tábor kezdeti reményeit a tradicionális politikai pártok megosztottsága egyszerre éltette és törte össze. A kilépők vezetése, – a radikális UKIP-en kívül – a Konzervatív Párt képviselőiből, - a David Cameron volt miniszterelnök ellen lázadó „hátsósorból” állt, nevezetesen Boris Johnson, Priti Patel és Michael Gove hármasából. A kilépőknek jól jött, hogy a maradás-párti Munkáspárt régi szavazói nagy számban csatlakoztak a kilépőkhöz, hiszen a Munkáspárt a múltban euroszkepticizmusáról volt híres, amely csak a 90-es évektől változott meg. Jelenlegi vezetőjük, Jeremy Corbyn is a puha kilépés mellett érvelt legtöbbször a szavazás óta eltelt időben. A maradók számára azonban reményt jelenthet, hogy a konzervatívok másik része a maradás mellett kampányolt, csakúgy, mint a baloldal és az üzleti körök nagyrésze. Ezen kívül, a népszavazás nem bírt kötelező jelleggel a brit parlamentre nézve. A képviselőknek viszont figyelembe kell venniük az eredményt – amennyiben a kerületeik szavazóinak többsége a kilépésre szavazott – ha meg akarják tartani a képviselői állásukat.

A népszavazás szokatlan az alkotmányos monarchiában, mivel a hatalmi ágak nem különülnek el olyan látványosan, mint a kontinentális demokráciák esetében. Éppen ezért a népszuverenitás kizárólag a választott képviselőkön keresztül érvényesül. Ebből kifolyólag pedig a népszavazás különleges jelentőséggel bír a szigetországban.

A kilépés hírére a maradni kívánók pártjának jóslatai igazolódtak be a kezdetekben. Több ezer milliárd font vagyon lett semmivé a tőzsdén, az angol font pedig az euro árfolyamának szintjére eset vissza a valuták sorában. A dühös szavazók gyors válaszokat kerestek a jelenségre. A bevándorló-ellenes bűncselekmények száma megszaporodott, a szavazók elvesztették a türelmüket, és erős nyomást helyeztek a felelős politikusokra. A konzervatív párt széthúzásának fényében Theresa May, Cameron korábbi belügyminisztere vállalta magára a feladatot, hogy miniszterelnökként kivezesse az országot az Európai Unióból. A tory „hátsósor” Michael Gove és Boris Johnson ugyanis lemondtak a miniszterelnöki pozícióért vívott versenyről. Egy 2017 nyarán kiszivárgott levelezés szerint viszont továbbra is meghatározó erőként befolyásolják May politikáját.

Theresa May és Boris Johnson. Cameron barátai és egymás ellenségei egy kormányban. Kép forrása: BBC

Az „ideiglenes” brit miniszterelnök is tudta, hogy a kilépést véghez kell vinni a párt túlélésének érdekében, és érvényt kell szerezni a szavazók akaratának. May azonban csak a párton belüli versenyt nyerte meg, nem számított „megválasztott” miniszterelnöknek. A széleskörű támogatás megszerzésének érdekében választásokat szavaztatott meg az Alsóházzal. A Theresa May-t pártoló konzervatívok átütő sikert vártak a választás után – egy „földcsuszamlás-szerű” győzelmet, amelytől ellenzékük elcsendesedik, és amely esetén egy többségében konzervatív törvényhozással kezdhették volna a Brexit-tárgyalásokat. A 2017-es „gyorsválasztások” viszont nem váltották valóra a konzervatívok reményeit. Csalódhattak azok a szavazók is, akik a Munkáspárt győzelme esetén Jeremy Corbynt látták volna szívesen a Brexit sofőrülésében, egy esetleges kilépéstől való visszakozás lehetőségét felvetve. Ugyanis, a szavazatok még kisebb különbséget eredményeztek a két nagy párt között, tovább halasztva a kialakult politikai patthelyzetet. Ezért Maynek a DUP-val (Democratic Unionist Party), a szélsőséges észak-ír párttal kellett szövetségre lépnie (egyes források szerint csaknem 1 milliárd font támogatás ellenében). A kormányfő így megkapta a kormányzás folytatásához szükséges többséget. A párt megosztottsága és belháborúja azonban továbbra is folytatódott.

Az EU-val való tárgyalások a Lisszaboni Szerződés 50. cikk elindítása alapján kezdődhettek el, a brit kormányfő utasítására. A britek fő tárgyalója az Uniós kilépésért felelős biztos David Davis lett, amíg az EU részéről Michel Barnierre hárult a tagországok képviselete. Az 50. cikk értelmében a britek két évet kaptak a kilépésre és az EU-megállapodás megkötésére, tehát – a jelenlegi álláspont szerint – legkésőbb 2019. március 29-én el fogják hagyni az Európai Uniót.

David Davissel a kilépésért. Kép forrása: Business Insider.

A tárgyalások első szakaszában, – 2017 szeptembere és decembere között – felrajzolódtak azonban a még a legelvakultabb brexit-pártiak számára is az EU-megállapodás kritikus pontjainak valós élei, amellyel annyiszor „riogatták” a maradáspártiak a közvéleményt. A Brexitet követően, az infláción keresztül, a gazdasági kockázatok rémálmának lassú valóra válásán, és az egészségügy helyzetének romlásán kívül további három ponton súlyosbodott a tárgyalások következtében a szigetország belpolitikai válsága.

A „Brexit-számla”

Az Európai Unió hatalmas mértékű nettó befizetést kapott a britektől. A kilépők becslései szerint 350 millió fontot heti szintre lebontva. Így nem kevés meglepetést okozott a szavazóknak, hogy az Unió képviselői csak akkor voltak hajlandóak a tárgyalásra, amennyiben a britek kifizetik és kárpótolják az Uniót. Miből is áll ez az összeg? Leginkább az előzetes EU költségvetés finanszírozásának hozzájárulásából, az EU-s nyugdíjak és megtakarítások összegéből, valamint a strukturális beruházások és hitelek összegeiből. A legóvatosabb és realistább becslések februárban 60 milliárd eurós számláról szóltak. A konzervatív Jacob Rees Mogg képviselő akár 112 milliárdos összeget is el tudott képzelni. Az EU-val végül közel 40 milliárd fontos összegről állapodtak meg, amelyet a szigetország hitelei, a költségvetési hozzájárulás, az EFB fejlesztései és egyéb kitettségek összegei alkotnak. Nigel Farage felszólalt az Európai Parlamentben az Uniós bürokraták zsarnoki győzelme és May gyengesége ellen. A harag brit részről érthető. Elvégre nem azért léptek ki az Unióból és kérték vissza a jogaikat, hogy továbbra is az Európai Unió döntsön ezekben a kérdésekben.

„Uraim csodálatos napjuk lehet. Korán jött a karácsony – örülhettek. A Brit kormány kicsúsztat 50 millió eurót a kilépési tárgyalások részeként, ami – ha jobban végig gondolnak nagyon fura nem igaz? 2016. június 23-a nem csak politikailag volt fontos, hanem az EU-s költségvetés miatt is. 1973-óta az EU-s költségvetés nettó befizetői voltunk minden egyes évben. Majdnem az összes évben a második legnagyobb befizető és 16%-át fizettük a teljes költségvetésnek. De, természetesen távozunk…(…) Nos, én csak annyit mondok ne számítsanak rá, mert úgy gondolom, hogy hatalmas reakciót vált ki a közvéleménytől ez a rendkívüli pénzösszeg (…)” - Nigel Farage EP felszólalásának részletei, 2017. 11. 29.

Az állampolgárok jogi státusza

A magyar fórumokon – és bizonyára más Kelet-európai országok fórumain is – az egyik legégetőbb téma. Hogyan garantálhatja Nagy-Britannia több százezer, vagy akár milliós mértékű európai bevándorlás korlátozását? Az egyik módszer a lakosok összeírása és a kitoloncolás. Ez viszont uniós és belső angol jogot is sértene. A legvalószínűbb ok az összeírásra a brit hatóságok felkészülése a 2019 utáni időkre, amikor a brit állampolgárság és letelepedés jogának megszerzése nem az ott töltött idő függvényében vagy az uniós állampolgárság szerint fog alakulni. Szerencsére ez a téma adott teret a két fél közti legszélesebb együttműködésre, hiszen egyik fél sem akarta az polgárai jogainak csorbulását. Az Unió törekedett a maximális viszonosságra a britekkel, a területén élő több mint egymillió brit jogainak biztosításáért. A jelenleg Egyesült Királyságban élő EU-s bevándorlókra ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint eddig. Az ott letelepedők ugyanazokat a jogokat élvezhetik, sőt a közvetlen családtagok (partner/házastárs, gyerekek) is csatlakozhatnak, azonban a tágabb értelemben vett további családtagokra a később érvénybelépő nemzeti törvény fog vonatkozni. A folyamat fölött az Európai Bíróság (ECJ) bábáskodhat, elbírálva az egyes eseteket a saját esetjoga alapján. Ez a pont a keményvonalas Brexitereket a politikai ellenállás felé sodorta.

Az észak-ír kérdés

Az észak-ír (vagy csak ír) kérdés Európa egyik legtovább elhúzódó és legvéresebb konfliktusa volt a 20. században, oly mértékben, hogy sokáig a terrorizmus szinte egyet jelentetett az ír merényletekkel, amelynek az 1998-as Good Friday Agreement vetett véget. Ugyan a Brexit-kampány során is felmerült a kérdés, hogy mi lesz az angol jogban „devolúcióként” értelmezett, a brit parlamenttől „származtatott”  vagy „átutalt” jogokkal és limitált „autonómiával” rendelkező területekkel, azonban Boris Johnson vagy éppen Nigel Farage általában gyors hadarással terelte el a témát. Szerintük ugyanis Skócia, Wales, vagy az Észak-Ír területek hűségesen követik és tiszteletben tartják az egységes „brit nép” akaratát, hiszen például Skóciának 2015-ben nyílt már alkalma arra, hogy kilépjen az Egyesült Királyságból, amiből aztán visszatáncoltak és az egységet választották. A Nicola Sturgeon és a Skót Nemzeti Párt által képviselt Skócia ezzel szöges ellentétben az EU része kíván maradni. Hasonlóképp a tárgyalás első szakaszában sokat említett és sok fejfájást okozó észak-ír rész is megtalálta a kibúvót. Az észak-íreket a kormánnyal szövetséget kötő DUP képviseli, mintegy bizonyítva a britek iránti hűséget. Az EU tagállam Írország azonban teljes mellszélességgel, nemzeti ügyként tekintett az Ír és Észak-Ír területek közti határ átjárhatóságára. A kemény határ az EU-ból való kilépés teljesen egyértelmű következménye lett volna. May-t azonban sikerült meghátráltatni, – ironikusan a 27 ország erejével – és engedményekre kényszerült. Észak-Írország – a Brexit esetén – teljesjogú tagja maradhat így az egységes piacnak, megőrizve a szabadhatárokat. Ez a helyzet aránytalan előnyökhöz juttatná Belfastot, a régió központját, és egyfajta átjárót képezne a szigetország és az Unió közt.

Az írek átjárója. Kép forrása: Google Earth

A megállapodás Theresa May számára átmeneti nyugalmat jelentett, hiszen látszólag megmentette a belpolitikai szégyentől és biztosította a brit kormány álláspontját a belső és külső ellenzékével szemben.  Azonban a keményebb kilépést támogató toryk, a maradást támogató tory lázadók, a Munkáspárt, és az Alsóház összességében elégtelennek találták a megállapodást, így May lehetett Cameron után az újabb miniszterelnök aki üreskézzel ment haza Brüsszelből.

Theresa May és Jean-Claude Juncker. Még felhőtlen az öröm. Kép forrása: CNN / Getty Images

A bejegyzés saját vélemény alapján készült, törekedve a közelmúlt eseményeinek összefoglalására. Részletes bibliográfiát az egyes témákhoz a szerző emailben tud ajánlani