A Brexit Párt felemelkedése és EP-választások az Egyesült Királyságban

Szinte a semmiből bukkant elő a tavasz folyamán a Nigel Farage nevével fémjelzett Brexit Párt (Brexit Party), ami kis túlzás nélkül mindent vitt. A volt UKIP-es politikus megmutatta a brit politikai elitnek, hogy van félni- és vesztenivalójuk is, ha már – a saját farkukba harapva – Theresa May miniszterelnök kilépési tervét annyiszor megbuktatták a parlamentben. A Konzervatív Párt támogatottsága az előzetes felmérések szerint soha nem látott mélybe zuhant, amely a párt 19. századi alapítása óta nem volt ilyen alacsony. Eközben a széteső Munkáspárt ellenzéki szerepét lassan a belőle rég kivált LibDem veszi át, így aprózva az ellenzéket. Az európai parlamenti választások kimenetele tehát ismét átrajzolta a szigetország politikai térképét. 2015-ben a konzervatívok képesek voltak Farage-t megállítani. Ezúttal viszont koránt sem biztos, hogy túléli a hagyományos pártrendszer az újabb euroszkeptikus „forradalmat”.

Nigel Farage Brexit-reneszánsza

Nigel Farage egészen mellékes politikai figurává süllyedt a UKIP 2015-ös országos választási fiaskójakor. A politikai bulvár később, 2016-ban vitte be a kegyelemdöfést, amikor fényt derített a nép hőseként tetszelgő Farage támogatóira. A hivatalos, Boris Johnson-vezette konzervatív brexit-kampányon kívül a UKIP-es Leave.EU győzködte ekkor a szavazókat az uniós kilépésre. Ez utóbbi nem válogatott az eszközökben, a buszturnétól a migránsos plakátig mindent bevetettek. Farage viszont leginkább akkor vesztette el hitelét, amikor kiderült, hogy a kampány mögött álló mecénás, Arron Banks milliomos üzletember a UKIP bukása után is támogatta a politikust. Farage a lebukás ellenére, idén további különböző összegeket kapott az új párt finanszírozására a milliomos ismerőseinek zsebeiből (például Jeremy Hoskingtól 200.000 fontot), a kis számú, tántoríthatatlan szimpatizánsai szemében pedig megmaradt a nép hősének. A radikális politikus mostani győzelméhez viszont szükség volt ennek a kis, elégedetlen csoportnak a kiszélesítéséhez. Ehhez pedig hozzájárult a konzervatívok nagyfokú alkalmatlansága és a három éve húzódó brexit-ügy.

farage_getty_images.jpg

Nigel Farage már megint a reflektorfényben. (Getty Images)

Theresa May könnyes búcsúja és a konzervatív bukás

Farage felemelkedésének történetéhez először szemügyre kell vennünk a korábbi "bukásának" körülményeit is. A régi pártja, a UKIP azzal a céllal jött létre, hogy a szigetországban hangot adjon az euroszkeptikus szavazóknak, és a szavazataikat bezsebelve tudja kritizálni az európai politikát. A UKIP idővel a legnépszerűbb párttá vált, és az előző EP választások után azzal fenyegetett – hasonlóan a mostani helyzethez – hogy a rákövetkező országos választásokon minden régi politikai formációt lesöpör a pályáról. A Konzervatív Párt, élén David Cameron miniszterelnökkel megérezte a változás szelét és implicit módon, a határok fölötti ellenőrzés kérdésébe csomagolta a bevándorlás kérdését, majd a politikai napirend részévé tette, szépen kihúzva a szőnyeget a UKIP alól. (Nem olyan szokatlan ez a mindennapi politikában, gondoljunk itt hazai viszonylatban például a Fideszre, ahogy szépen lassan magáévá tette a Jobbik programját, a Jobbik pedig próbált ehhez alkalmazkodni.) A UKIP a brexit-népszavazás idejére már elvesztette a relevanciáját, hiszen kiírták a tagságról szóló referendumot, a kilépés programja pedig immár a Konzervatív Párt programja volt. David Cameron kezei közül azonban kicsúszott a gyeplő, és hamarosan a párton belüli szélsőséges és opportunista riválisai Boris Johnson és Michael Gove vették át az irányítást, majd egy átmeneti megingást követően a mérsékelt szárny próbálta menteni a menthetőt az elmúlt években, Cameron volt belügyminisztere – Theresa May miniszterelnök és Philipp Hammond pénzügyminiszter vezetésével.

Ha Theresa May kormányzásáról akarunk mérleget vonni, nem lehet nem egyetérteni az utolsó szavaival…

„mindent megtett amit tudott”

És valóban, a May-féle mérsékelt kilépést már-már alkotmánysértő módon vitte harmadjára is az alsóház elé a szavazásra, miközben tisztában volt azzal, hogy mind a párton belüli szélsőséges brexiter-ellenzék, mind az ellenzéki padokban ülő munkások és kis pártok a bukására várnak, épp ezért, még ha sikerült is Brüsszeltől egy vállalható és mérsékelt megállapodást kicsikarni, a parlament a széthúzó pártérdekek miatt sosem fogadja azt el. Theresa May kormányzásának más aspektusait talán szükségtelen is firtatni, hiszen az uniós kilépés, mint egyfajta közjogi ügy elfedett minden más fontos, szociális vagy politikai ügyet. A neoliberális gazdaságpolitikai ugyanúgy tovább gyűrűzött, de a nulla órás szerződésekkel a végletekig kisemmizett bevándorló-munkaerő immár elvesztette a kampányban stigmatizált kelet-európai munkavállalók jelentős részét. Sokatmondó kísérőjelenség így például az újonnan tervezett jelzálog privatizáció. Amikor az ellenzék a Grenfel Tower katasztrófájának apropóján pedig „szóhoz jutott”, a konzervatívok egy lakásépítési programmal feledtették a szociális ügyeket. A konzervatívoknak ugyanis végig az állt érdekükben, hogy a médiát azok a hírek uralják, melyek meg sem adják az esélyt az ellenzéki politikai napirend alakításnak.

Az Euronews fordítása és klipje May lemondásáról.

Theresa May és a tervezetével űzött alsóházi kálváriája tovább erősítette azt az érzést a választókban, ami miatt már korábban is a tömegek a UKIP-re szavaztak. Ez pedig a hagyományos pártok iránti bizalmatlanság volt. Ugyan Theresa May még utolsó óráiban belengette a sokat vitatott második népszavazás kiírásának ötletét is, valamint az újabb nekifutást az alsóházi szavazásnak, a mérsékelt megoldás a miniszterelnökségének végével azonban elbukott. Arron Banks és Nigel Farage pedig ügyesen kivárt, és volt idejük felkészülni az EP-választásokra. Áprilisban már elindították az új politikai mozgalmat, meglovagolták a UKIP önmarcangolását, hogy aztán a faék egyszerűségű üzenetet az elnevezésben is tartalmazó Brexit Párttal egyszerűen bevonuljanak – másodjára is – a történelemkönyvek lapjaira.

Amilyen könnyen tehát kitulajdonította a Konzervatív Párt a brexit ügyét, három év alatt olyan könnyen el is bukta azt. Boris Johnson és Michael Gove is jól kalkuláltak, még ha gyakran olyan botrányokba is keveredtek, melyek normális politikai karriereket derékba törtek volna. Valószínűleg ez az új fajta populista politikus immunitása és közös jellemzője. Johnson a karrierének kezdetétől – Farage-hoz hasonlóan – a megbotránkoztatással tűnt ki a képviselőtestületből. A konzervatívokon belül a mérsékelt szárnyat pedig az a Dominic Raab ex-brexit-ügyi képviselő viheti tovább, aki már amúgy is hiteltelen. Jó példa erre az eset, amikor megfeledkezett a Dover és Calais közti csalagút kereskedelmi fontosságáról az EU-s tárgyalásokon. Így maradt nagyjából két olyan politikai erő a jobboldali porondon, amely közül az egyik az egész pártját az unióból való kilépésnek szentelte, a másik pártban pedig a legesélyesebb miniszterelnökjelölt – Johnson – esküt tett, hogy akár kiszakadással is, de kiviszi az országot az EU-ból. Ha már ilyen egyoldalú forgatókönyvek léteznek csak jobbról, jogos a kérdés: hogyan áll a baloldal?

A Munkáspárt és utódai

A Munkáspárt politikai túlélése talán egy hajszálon múlt, amikor Corbynék az utolsó pillanatban visszavonultak a tárgyalásoktól és hagyták May-t bukni. A Munkáspárt kompromisszumkészsége és tétlensége azonban sok hagyományos baloldali szavazót elbizonytalanított és a tisztán brexit-ellenes Liberális Demokratákhoz taszított, akik ügyesen csatornázták be az új választókat, annak ellenére, hogy sokan letettek Vince Cable pártjáról. A Munkáspártot szalámizó független csoportosulás, – a Change UK nevet vette fel. Élükre Chuka Ummuna került, aki az EP-választások után maradáspárti koalíciót kötne a LibDem-el. A Munkáspárt jól láthatóan a maradáspártiság és a kompromisszumos kilépés közt a padlóra került, melyből érezhetően ugyancsak a hajdanán disszidens munkáspárti képviselőkből alakult LibDem húzott hasznot. A nagy meglepetés az ellenzékben a Zöldektől érkezett, akik a klímakatasztrófa miatt egyre hangosabb kritikus tömegeket képviselik. A hagyományos pártok tehát mindkét oldalon elindultak a lejtőn, és az EP-választások eredményének ismeretében kérdéses hogy hol áll meg a folyamat.

Búcsú a hagyományos brit politikától? EP-választási összkép

Az elmúlt két napban befutottak a csütörtöki szavazás eredményei is, és így összesen a 373-ból 372 körzetben tudjuk az EP-szavazások végkimenetelét. A választáson a szavazásra jogosultak 36%-a vett részt, ami a brexit népszavazáshoz képest csak a szavazók felét jelenti. Bár úgy tűnik, hogy a 17 millió voksolóból a brexit-pártiak könnyebben tudtak mozgósítani, ez elég nagy erőfeszítés egy olyan országban ahol az önkormányzati választásoktól a népszavazásig szinte minden évben volt valamilyen demokratikus esemény.


eredmenyek.JPG

Az európai képviselői választások eredményei a BBC grafikonján

A Brexit Párt 31,6%-al minden elvárást (kivéve persze az ezúttal helyesen jósló közvéleménykutatásokat) felülmúlt, 73 brit EP mandátumból 29-et nyertek. Nigel Farage győzelmi beszédében kijelentette, hogy a párt készen áll az új, előrehozott országos választások megnyerésére is, melyre minden bizonnyal még ebben az évben sor kerül, amint Theresa May június 6-án távozik a miniszterelnöki posztról. Farage szilárd meggyőződése, hogy a Brexit Párt csak a kezdeti lépést tette meg, a java még csak ezután következik. Lelkesedését azonban letörheti, hogy amennyiben sikerül az alsóházba is a Brexit Pártból képviselőket juttatnia, az egyetlen szövetségese az általa szétzilált Konzervatív Párt lehet, Johnsonnal az élen. A brexit-ellenes tábor pedig hiába szétaprózódott, összesen nagyobb politikai erővel bírnak, mint a brexiterek. A LibDem 20,3%-ot vitt haza a voksokból, a Munkáspárt pedig megroggyanva, de 14,1%-ot tudott magáénak. A rossz eredményekre is későn reagált a Munkáspárt, és csak a héten jelentette be, hogy támogatnák a második népszavazást. A Zöldek 12,1%-a ugyan nem hangzik soknak, azonban így is tekintélyes a Konzervatív Párt 9,1%-ához képest, amihez hasonló katasztrofális vereség az előző EP-választás óta nem történt a legrégebbi politikai erővel. Michael Gove reflektálva a párt hatalmas súlyvesztésére, Johnsonhoz hasonló hazardírozásba kezdett. Az eddigi politikájukhoz képest a toleránsabb arcukat mutatva a konzervatívok minden EU-s állampolgár számára (3 millió fő) brit állampolgárságot ígértek a támogatás reményében. További többtízezer szavazatot vitt haza a Plaid Cymru, a Skót Nemzeti Párt és a Change UK. A választások legbeszédesebb eredménye viszont, az az ellenzéki pártok említett maradáspárti („remainer”) többsége, hiszen ha összeadjuk a támogatottságukat, ők nyerték a legtöbb szavazatot (40%).

Euroszkeptikus forradalom ami…

A legtöbb elemző szerint egyelőre elmarad. A centrális nagy pártok (EPP, Szocialisták) ugyan meggyengültek az EP-ben, azonban úgy néz ki, hogy a megerősödő, euroszkeptikus, nacionalista pártok – bármily meglepő, de – széthúznak. Farage-nak és választóinak nem tudni mennyire fog tetszeni Salvini, Orbán, és a többi euroszkeptikus szövetségkísérlete. Ezek a politikusok azoknak a nemzeteknek a vezetői elvégre, akik évekig sikkasztották a britek befizetéseit és akik ellen Johnson és Farage is uszított a 2016-os kilépési kampányban. Ráadásul nem árt észben tartanunk, hogy May bukását részben épp az európai választások idézték elő, hiszen erről interpelláltak az elmúlt hónapokban a brit euroszkeptikus politikusok, akik szerint ugyanis már rég el kellett volna hagyniuk az uniót, nemhogy képviselőket delegálni a Parlamentbe. Amennyiben Farage pártja ellen összefognak a hagyományos pártok (eddig minden ebbe az irányba mutat) akkor az a UKIP sorsára jut és ismét az EP-be „szorul”. Az immár hivatalosan is maradáspárti alsóház viszont ismét népszavazást érhet el, vagy az új kormány akár megegyezéssel is kiléphet az unióból, ezáltal pedig Farage képviselői nem tudnák elfoglalni a székeiket az EP-ben, a brit mandátumokat pedig a korábbi tervekhez illően osztanák fel a tagállamok. A Brexit Párt viszont valószínűleg számít a két újabb kampányra. Az országgyűlési választásokra már most is képes elég képviselőjelöltet vinni, a népszavazásnál pedig adott a múlt havi mozgósítási tapasztalat és kampánystratégia. Tehát egyfajta csapdahelyzetbe húzta Farage a hagyományos pártokat, melyek vezetői vagy szembenéznek a szigetország euroszkeptikus jelenével, vagy bent hagyják Faragékat az EP-ben, talán egy újabb négy éves válságperiódusra (a tagállamok nagy örömére). A Brexit Párt azonban jó eséllyel láthat neki a mostani választásokon szerzett támogatás és hatalom törvényhozásba való átmentéséhez. Az euroszkeptikus forradalom a szigetországban tehát beláthatatlan időre rögzült.